2017 augusztus 21.
Huszthyné Ocskay Rita
Huszthyné Ocskay Rita

Elvégezte a Zeneakadémiát, de sosem szeretett igazán zenélni; a diploma után úgy tűnt, végleg leteszi a hangszert. Évekkel később, hatgyermekes édesanyaként, egészen mesei úton talált vissza a népzenéhez, ami azóta már az életét jelenti. Ágas-bogas nevű együttesével sok-sok éve hívják egybe az embereket táncolni, énekelni, és örülni; népzenész generációk, zenés lelkű fiatalok nevelkedtek keze alatt. Huszthyné Ocskay Ritával beszélgettem tea, sütemény, Mandula és vihar mellett keresésről, újrakezdésről és nem utolsósorban a zenéről.

Úgy tudom, klasszikus zenével kezdtél; miért váltottál a népzenére?

Egészen korán, kilenc éves koromban kezdtem el klasszikus zenét tanulni, azért, mert nem tudtam, miből van a vonó. Messziről gyakran láttam, hogyan hegedülnek, no de hogy az a fehér valami miből lehet, talán műanyagból? Folyton folyvást ez foglalkoztatott, úgyhogy beiratkoztam komolyzenére.  Végül megtudtam, hogy lószőrből van a vonó, de a felfedezést nehézségek követték. Mikor rájöttem, hogy itt gyakorolni kell, és fellépések is vannak, elbizonytalanodtam. Ráadásul a klasszikus zene akkor nem volt az „enyém”, nem hallgattam olyan sokat sem én, sem pedig a családom. Más volt a helyzet a népzenével: nemrég tudatosult bennem, hogy milyen rengeteget hallgattam. Ha az ember napokig, hetekig vagy akár egy félévig is hallgat egy anyagot, egy tájat, akkor már félig megtanulta. Azután már csak a technikai dolgok kellenek.

Ezek szerint a klasszikus zene nem adta magát ilyen könnyen.

Engedelmeskedtem nagymamámnak, aki azt mondta, gyakorolni kell. Mindenki azt hajtogatta, hogy nagyon tehetséges vagyok, de úgy végeztem el a Konzit, később pedig a Zeneakadémiát, hogy utáltam az egészet. Sőt, nem is hegedűre, hanem brácsára (azaz mélyhegedűre) vettek fel, azon játszottam tizennégy éves koromtól kezdve.  Igaz kicsit nagyobb, nehezebben szólal meg, de szebb a hangja, nekem legalábbis. A brácsaszak után a tanárképzést Papp Sándornál végeztem el. Nagyon jó oktató volt, mindig így mondta: violázzál. Ez annyira tetszett nekem, hogy az egyik lányom Viola lett.  

A képzés vége felé volt egy nehezebb periódusom, majdnem az egészet abbahagytam. Ádám, aki akkor már udvarolt nekem, bement Papp Sándorhoz, hogy megkérdezze: mi lesz velem, megadja-e a jegyet vagy sem. Azt válaszolta, ha megígérem, hogy soha sem fogom a zenét tanítani, és nem fogok zenekarban játszani, átenged. Ennyi nekem elég is volt; minősített, de nem éreztem magam méltónak rá. Hisz „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ha ezt nem érted,/ szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” Ez dolgozott bennem: én erre nem vagyok méltó. Kidiplomáztam magam ebből az egészből, férjhez mentem és születtek a gyerekek, sorban hatan hét és fél év alatt.

Innen már történelem. Közismert, hogy részed volt a piliscsabai táncházas-népzenés élet megszületésében.

Egyszer, akkor még öt gyerekkel, elmentünk egy katolikus családi táborba, Tatára. Este volt, szólt a gitár a tábortűz mellett, danolásztunk… s egyszer csak messziről hangfoszlányokra lettünk figyelmesek. A zenét követve egy táncházba toppantunk. Amikor beléptünk a terembe, annyira magával ragadott minket az élményt, hogy gyökeret vertünk és csak néztünk. A helyi néptáncegyüttesnek volt évzáró bulija, egy háromtagú zenekar játszott. Főleg nekem volt ez izgalmas, hiszen akkor láttam életemben először kontrát, amit teljesen másképp kell húzni, mint a klasszikus brácsát. Megfogott, hiszen akkor már brácsás lelkem volt. Álltunk, néztük egy órán keresztül, azután közelebb mentem és tovább figyeltem… Azon az estén elhatároztam, hogy én ezt meg akarom tanulni.

Piliscsabán épp akkor indult  a népzene oktatás, Vizeli Balázs tanított, a hajdani TÉKA együttes prímása, akiről most is úgy gondolom, hogy a legjobb népi hegedűs Magyarországon. Beiratkoztunk hozzá Bálint fiammal, és elkezdtünk tanulni. Nem sokkal később Kovács Márton, az egyik itteni népzenész kezdett el bőgőzni, a felesége brácsázni, és alakult egy kis zenekar. Öt évig játszottam velük, aztán később, mikor feloszlottunk, Bálint fiamat vettem magamhoz. Akkor már Piliscsabán is megszokták, hogy van egy zenekar, és folyamatosan bombáztak: csak egy táncház, egy kicsit az iskolába, egy kicsit az óvodába. Úgyhogy nem volt mese, szóltam a fiamnak: Bálint, gyere, megyünk! Azután a barátja is csatlakozott hozzánk bőgőzni, és így lettünk Ágas-bogas.

Ismét zenélni kezdtél, zenekarod lett… Innen már csak egy lépés volt a tanári pálya?

Nagy dilemma volt, hogyha visszamegyek, mivel foglalkozzam, hiszen csaknem tizenhat évig voltam otthon. Ennyi idő alatt nemcsak a munkából, de az életből is kiesik az ember. Aztán elhatározódott bennem: ha valamit, akkor én népzenét szeretnék tanítani. Úgyhogy elmentem a Wardba, és odaálltam azzal, hogy tanítani szeretnék. Azt mondták, rendben, szerezzek magam mellé tíz tanítványt, és akkor elindítják a státuszt. Végül elmentünk Bálinttal a Palánta Iskolába, és nagy üggyel-bajjal verbuváltunk kilenc gyereket. A tizedik a Wardból jött. Megvolt a létszám és vele a következő probléma: nincs hangszer. No, akkor nekiálltam hegedűt szerezni Dorogról, Óbudáról, innen-onnan, hoztam a sajátomat is; meglett a tíz hangszer. Igen ám, csakhogy mindegyik gyerek elsős volt, teljesen kezdő… Ebből a távlatból már látom, hogy hány olyan stáción kellett végig mennem, amire nem is gondol az ember; akár olyan apró dolgokon, mint az, hogy nincsen kréta. De keresztülrágtam magam ezeken az akadályokon, és ma már ott tartunk, hogy táncházat is tudnak tartani azok a gyerekek, akik tizenvalahány éve nálam kezdtek zenélni.

Tényleg sosem késő elkezdeni? De mi van azokkal, akik sohasem tanultak hangszeren játszani?

A tapasztalat azt bizonyítja, hogy jó, ha van egy alap, vagyis ha valaki megtanul klasszikus módon zenélni. El kell sajátítani a hangszer csínyját-bínját. S ha szerencséd van, és nem rontottak el, a technika nem előzi meg a zenét. Jó az alaptörvényeket ismerni és arra építkezni, de persze vannak, akik mindenféle előképzettség nélkül tanulnak meg remekül zenélni.  Ilyen Kalász Máté is, és szerintem senki sem tud olyan jól palatkait játszani, mint ő. Persze, más tájakat is tud, de ez igazán az övé.

Teljesen más módszerrel tanulták a népzenét régen. Vegyük például a cigányokat: a gyereket először beadták a nagybátyjához, keresztapjához, mert az apja nem nagyon tanította. Amikor meglátták, hogy ott a kezében a hegedű, jól elverték, aztán ha másodszor is kézbe vette, akkor már elkezdhetett valóban tanulni. Akkor látták, hogy tényleg akarta. S persze minden közösségi eseményen, születésnél, keresztelőn, a lakodalmakon ezeket a zenéket hallgatták, ezeket a dalokat ismerték. Ragadt rájuk, úgy tanultak; a Kiscsipás is mesélte, hogy ő először fütyülni tanult meg mindent, az volt az alap. Ott zengett bennük, ez volt a zene. Teljesen más hallás alapján és kottából tanulni; persze, a kottaolvasás is fontos, de a saját gyerekeimen figyeltem meg, hogy lemezről, magnóból sokkal könnyebben megtanultak egy-egy verset vagy mesét, amellyel aztán a szavalóversenyeken sorra nyerték a díjakat. Amikor én kottából tanultam, állandó frászban voltam, hogy mikor fogom elrontani, de a népzene, hallás után, egyszerűen megy az emberben. A népzene flow: mint egy áramlat, megállíthatatlan; ha elrontom, elrontom, majd kijavítom, nem baj! Talán ez a szabadság, hogy szabad rontani, emberek vagyunk, élhetőbbé teszi a népzenét.

Fotó: Muray Gábor

Legfrissebb
ALKOTÓTÁBOR A GARANCSON

Amikor már az utolsó hónapokat gyűrik gyermekeink az iskolapadban vagy az ovi udvarán, akkor a vakációra vonatkozó első kérdések többsége nem arról szól, hogy melyik tengerparton lógatjuk a lábunkat idén...

Gondolatok 2019. április 21. húsvét vasárnap
Virágvasárnap - április 14. Nagyböjt 6. vasárnapja

Egyik legnépszerűbb liturgikus ünnep, tele népies hagyományokkal. Az igehirdető számára meghökkentően kétoldalú feladat, hiszen egyszerre ünnepli az Úr ünnepélyes jeruzsálemi bevonulását, majd a szentmisében végig járatja velünk a szenvedéstörténetet.  

Orbán Viktor beszéde az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete főépületének avatásán (Piliscsaba, 2019. 04. 09)

Az Avicenna Intézet ma már nemzetközi szinten is elismert bázisa a Közel-Kelet-kutatásnak, és azok a fiatal kutatók, akik megalakulásuk idején kerültek Önökhöz, ma már a téma elismert tudósainak számítanak a nemzetközi térben is. 

Bemutatni az iszlám valódi kultúráját

A mai feszültségekkel telt világban külön feladatnak tekintjük azt is,

hogy az iszlám világáról a sajtóban kialakult negatív képpel szemben bemutassuk annak valódi

kultúráját, megismertessük a közvéleménnyel annak kiemelkedő eredményeit.

Ennek a több évszázados hagyománynak és a mai sajátos feladatoknak a szem előtt tartásával

végzi az intézet a munkáját.

HETET EGY CSAPÁSRA! - „a mi kincsünk és sorsunk: a homok”