2018 november 12.
Családunk és a háborúk
Családunk és a háborúk

Idén száz éve, hogy véget ért az első világháború, melyet szerencsére családunk minden tagja túlélt, de azért ahogy a napokban kezembe került réges-régi családi albumot nézegettem, mégis elszorult a szívem. Az egyik fotón az én Tóth nagyapám látható, amint a háborúból hazatérve fél térdre ereszkedve, egyik kezével a puskájára támaszodva néz a távolba. Azt, hogy ezen a képen nagyapa nem a szülőföldre visszatérés iránti hála miatt térdel, csak nemrég tudtam meg az unokanővéremtől: az akkor 24 éves fülöpjakabi parasztlegény olyan legyengült állapotban tért haza az olasz frontról, hogy a vonattól egyenesen szekszárdi hadikórházba vitték, és csak miután megmentették az életét, öltöztették újra katonai ruhába a fotó kedvéért. Ha jól megnézzük a képet, a „T-TOL” felirat látható a falon: valószínűleg abban a kórházi barakkban a betegek a T betűsektől kezdve voltak elhelyezve.

Istenem! Mit tudhattam én erről az alatt a pár év alatt, amikor még velünk élt! Néha ugyan mesélt arról, hogy óriási hegyek között harcoltak (ma már tudom: az Alpokban), hogy sokat éheztek, és télen rettenetesen fáztak a hiányos felszelésükben, mert nyáron vonultak be azzal, hogy télre már itthon lesznek a győztes csapatok újra, de persze ebből nem lett semmi. Az utánpótlás persze a háborús övezetben egyre csak akadozott, az óriási hóba a nyári bakancsban egy lábujja meg is fagyott, és a vászonsapkában az egyik füle is - ez utóbbi élete végéig váladékozott. Mesélte, hogy a hideg és az ellenség elől maguk építette bunkerekben rejtőztek el Isonzónál. És milyen a gyerek, aki csak azt érti, hogy a nagypapa félt, és bunkert épített? Máig él az emlékezetemben az az epizód, amikor megkérdeztem: ”Papa, ugye nekünk is építesz bunkert mielőtt meghalsz, hogy el tudjunk bújni ha jön az ellenség?” Felnőtt fejjel már szégyellem, hogy ilyet mondtam, de akkor még legfeljebb nyolc éves lehettem. Nagypapa nem haragudott, mosolyogva azt válaszolta: „látod kicsim: ott van a verem, amibe apuék a krumplit tartják, az is jó bunkernek, és még ennivaló is van benne”.

Azt nem mondhatta szegény, hogy soha többé nem lesz olyan háború, mint az volt, mert időközben már a második világégésen is túl voltak, legfeljebb néha, ha mesélt, sóhajtva mondta: „nem tanultak az emberek a mi keservünkből kislányom, a biztonság aranykora véget ért azzal a háborúval, amiben én harcoltam. Addig senki sem tartott háborútól, erőszaktól, forradalmaktól, de azóta … a mi falunkból (Jakabszállás egy alföldi kis falu) kiállított századból ketten jöttek vissza a második világháború után. Milyen szerencse, hogy édesapádat a rövidlátása miatt nem sorozták be! A vele egyidősek vesztek oda sorba, alig maradt fiatal legény a negyvenes évek végére a faluban”. Ma már tudom: édesanyám vőlegénye is az odaveszett áldozatok között volt, ezért mondott igent hat évvel később ennek a rövidlátó, de jó szándékú szomszéd fiúnak, az édesapámnak.

Anyukám családjából – amennyire tudom – az első világháborúba nem vonult be senki: nagypapa negyven évesen nősült, és a tizenhárom gyermek (akik közül tíz érte meg a felnőttkort) 1904 és 1926 között született, tehát a fiúk még nem, a Gere papa pedig már nem került besorozásra. De mielőtt valaki azt mondaná ők szerencsések voltak, akkor ellent kell mondanom: bár a háborúban nem voltak, de az 1916-ban az országon átvonuló románok bizony végig taroltak az alföldi tanyákat – nem kímélve jószágot és embert. Lányokat és asszonyokat erőszakoltak meg, ennivalót és értéktárgyakat zsákmányoltak – már amennyire az alföldi tanyavilágban élő embereknek voltak értéktárgyai. Arra viszont tisztán emlékszem, anyukám azt mesélte, hogy a szüleitől örökölt legszebb hímzett abrosz azért rozsdafoltos, mert az alpakka étkészletet abba is belecsomagolták mielőtt a földbe ásták - valahová az udvarba a kút mellé, mert ott volt a legpuhább a föld - hogy el ne vigyék a katonák. És azt is mondta, hogy a 12 személyes ózsolnai étkészletünk azért hiányos, mert amikor elő akarták ásni, elvétették a helyet, és a Sanyi bácsi az ásóval épp az egyik sor tányért találta el.

Keveset meséltek ezekről a nehéz időkről, hiszen a családok leginkább elhallgatással próbálták meg nem történtté tenni az akkori borzalmakat, de ahogy most felnőttként néztem a családi fotót, melyen a tíz életben maradt gyerek – anyukám és testvérei – láthatók a nagyszüleimmel, eszembe jutott egy régi beszélgetés. Arról volt szó, ki mennyi idős, melyik testvére mikor született, és hogy milyen fura, hogy a Józsi bátyám nem hasonlít a testvéreire, és mennyire más a természete is, mint a többieknek. Anyu akkor azt válaszolta: „amikor a mama a Józsikával volt viselős, akkor jöttek be a románok, és a mama nagyon megcsudált egy csúnya „szőrös talpú” román katonát. Azt mondta neki a bába, ettől lett más az a gyereke: a megrökönyödéstől elváltozott a magzat arca.”

Ezt akkor talán még el is hittem, bár nehezen tudtam elképzelni, de egy gyerek, amit nem ért, annak a magyarázatát általában elfogadja a felnőttektől. Most viszont számolni kezdtem: ez a nagybátyám épp azidőtájt fogant, amikor a román hadsereg egészen Budapestig behatolt az ország területére. És ugye, azt a történelemkönyvekből is tudjuk, hogy a katonák nemcsak szexuális szükségletből, de a hódítás, az elnyomás szimbólumaként is sorra gyalázták meg minden háborúban az útba eső falvak lányait – asszonyait!?

Istenem, milyen titkokat hordozhatott az én nagyanyám egészen haláláig? És mennyit tudott erről az én anyám? Vajon mit akart nekem elmesélni, mi volt a „majd ha egyszer nagy leszel, mondok én erről valamit” szavak mögött? Mert erre a beszélgetésre – emlékezetem szerint – soha nem került sor. Most arra gondolok, talán jobb is így. Azon tűnődöm: lehet-e, szabad-e bolygatni a múltat? Vagy csak ügyelnünk kell arra, hogy a jövőben soha, semmilyen körülmények között ne kerülhessen sor ilyen rémséges tettekre? Hogy lányainknak és asszonyainknak soha többé, semmilyen náció férfitagjaitól ne kelljen ilyen megalázást elviselnie?!

Vigyázzunk egymásra, vigyázzunk a hazánkra, ahol a családok békében élhetnek: soha többé háborút, soha többé megszállókat!

 

Holéczi Zsuzsa

gyökereink
Legfrissebb
Gondolatok 2019. április 21. húsvét vasárnap
Virágvasárnap - április 14. Nagyböjt 6. vasárnapja

Egyik legnépszerűbb liturgikus ünnep, tele népies hagyományokkal. Az igehirdető számára meghökkentően kétoldalú feladat, hiszen egyszerre ünnepli az Úr ünnepélyes jeruzsálemi bevonulását, majd a szentmisében végig járatja velünk a szenvedéstörténetet.  

Orbán Viktor beszéde az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete főépületének avatásán (Piliscsaba, 2019. 04. 09)

Az Avicenna Intézet ma már nemzetközi szinten is elismert bázisa a Közel-Kelet-kutatásnak, és azok a fiatal kutatók, akik megalakulásuk idején kerültek Önökhöz, ma már a téma elismert tudósainak számítanak a nemzetközi térben is. 

Bemutatni az iszlám valódi kultúráját

A mai feszültségekkel telt világban külön feladatnak tekintjük azt is,

hogy az iszlám világáról a sajtóban kialakult negatív képpel szemben bemutassuk annak valódi

kultúráját, megismertessük a közvéleménnyel annak kiemelkedő eredményeit.

Ennek a több évszázados hagyománynak és a mai sajátos feladatoknak a szem előtt tartásával

végzi az intézet a munkáját.

HETET EGY CSAPÁSRA! - „a mi kincsünk és sorsunk: a homok”
ÉPÜLŐ ORSZÁG: KERESZTÉNYSÉG, HAZA, KÖZÖSSÉG, avagy REGNUM PILISCSABÁN

"A serdülő korú gyerekek elemi igénye a közösséghez tartozás, és a regnumi nevelés erre épít, ezt használja ki arra, hogy a keresztény hitet élővé próbálja tenni. Nevelésünk hangsúlyos része, hogy élményeken keresztül mutatjuk be az értékeinket..."